A Szétfolyt Tükör

Játszottál valaha olyat – tán kisgyermek korodban – hogy órákig ültél egy pohár előtt és cseppenként töltötted és csak töltötted bele a vizet? Aztán lassan tele lett a pohár és a víztükör megfeszülve, csillámló kis lencseként a pohár pereme fölé kezdett emelkedni, ahogy az újabb és újabb cseppet itta magába az a domborulat. Én igen, játszottam ilyet… Lassan, elmélyülten, aprólékos gonddal, teljesen belefeledkezve a külvilágba, építgettem a pohár tetején táncoló, remegő kis vízhalmot, hogy ki ne fusson, hogy megmaradjon, hogy növekedjen. Minden cseppet végtelen lassúsággal, óvatossággal és figyelemmel próbáltam eggyé olvasztani a vízzel, melynek a szélét – magam sem értettem hogyan – de minden bizonnyal a fizikai törvényeket meghazudtoló varázserők ragasztották hozzá a pohár széléhez. Visszafojtott lélegzettel éreztem, hogy minden szívdobbanásom szinte feldönti az asztalt, amihez nekidőltem, hogy a kezemet akár egy végtelennyi ideig is biztosan tarthassam a pohár felett. Csak néztem… és nem létezett más…  Ott remegett, táncolt és csillámlott… velem együtt élt minden egyes csepp. EZ volt, ami kitöltötte a mindenséget… Nem volt ennél fontosabb vagy szebb dolog a világon… Minden alárendelődött vagy eltörpült E NAGY tevékenység csodás fontossága mellett. Nem hallottam és nem láttam semmit és senkit. És persze, eszembe nem jutott megkérdezni magamtól, hogy „de hát ez mire jó, miért csinálod”. Lenyűgözött, elvarázsolt, mint illuzionista a közönséget. Kellett, mert olyan különlegesnek tűnt. Elég volt csak elmenni mellettem valakinek, kinek léptei megremegtették az épített víztükör tetejét és azonnal kikeltem magamból, mintha életem fő művét kellett volna megvédenem.

Emlékszem… Csodás dolog volt látni, ahogy a lencse remegő kerek ívein megtörik és cikázva táncot jár a fény, és bár egy nem létező, egészen más világ rajzolódott ki által, annyira valósnak tűnt…  Szerettem nézni, mert olyan fontos volt nekem…

„Egy kisgyerek oktalan játéka, ahogy elmerült benne…” – mondanád. Hát igen… akkor az volt…

De nem ismerős…? Neked is volt valami ilyen igéző játékod? Vagy… esetleg, ha jobban megnézed, még később, nagyobb korodban is volt valami hasonló „dolog” amelynek csodája és varázsa hihetetlen tökéletességgel leplezte annak hiábavalóságát…? Neee…! Még most is van…?

Szerencsés vagy, ha ezt felismerted… vagy legalább is megsejtetted… Én sokszor nem láttam meg…

Ez a táncoló, minden figyelmünkkel kitüntetett csodás értelmetlenség végigkísérti életünket. Hány és hány ilyen dolgot tudsz utolérni a mindennapjaidban? Egyet sem? Egyet? Kettőt?

Van, hogy órákig kapaszkodunk egy-egy gondolatunk védelmébe egy vita hevében, ahol már régen nem látod, hogy nem az igazság a lényeg, hanem az, hogy „Teeee aaa naaagy okos” címében tetszeleghess. Van, hogy napokig veszel bele valami tök értelmetlen dologba és ugye olyan is van, hogy évekig „építgetsz” valamit, valami nagy tervet, vagy dédelgetsz egy hiábavaló értelmetlen álmot… vagy csak vársz a csodára és észre sem veszed annak hiábavalóságát…

Persze, hogy van… Mindenkinek van… volt és… lesz is… ha be mered ismerni.

Aztán egyszer csak történik valami… Eljön az utolsó csepp ideje… Te nem tudod, hogy ez lesz AZ, az A nagy, utolsó, mindent elsöprő, mindent megváltoztató. Még nem. Te csak teszed, amit mozdulatról mozdulatra ezelőtt is tettél, vagy napról napra, megszokássá válva ismételtél. Aztán jön AZ a csepp, vagy az a Valami, ami teljesen megfeszíteti a víztükröt és nincs tovább. A valóság nem bírja már tovább a reá rakódott illúzió terhét, és megpattanva összetöri a látszat tükrét… Az eddig nem látható – de tovább már nem fokozható feszültség hatására az utolsó kapocs a két legkeményebben dacoló molekula között is szétszakad és a víz, körbefutva a pohár szélén, kis patakokban folyik le a pohár falán… rá az asztalra… ki a világba. Te meg csak állsz és nézel… De ez hogyan…? Ez… ez… ez meg miért most…?

És amilyen hirtelen és váratlanul indulnak meg ezek a kis patakok, úgy indul meg az emberben is az érzelmek áradata, vagy az eszmélés folyamata is. Általában ilyenkor kétfajta dolog történhetett. Az ember csiszoltsága, vagy a sors, vagy a fene tudja, hogy mi határozza meg, hogy ilyenkor, ki melyik utat választja öntudatlanul. Hogy kinek melyik könnyebb…

Van, aki zokogva gyászolja értelmetlen művét, vágyát, vagy álmát. De az is lehet hogy, a poharat, a vizet, vagy valami külső okot vagy személyt hibáztat majd a víztükör haláláért, saját kudarcáért és persze évekig, vagy akár egy életen át átkozódva jár s kel, kárhoztatva istent, és embert mindenki előtt a veszteségéért. Jajveszékelve szaggatja meg ruháját – persze ügyelve, hogy más is jól lássa – és mindenkinek remegő szavakkal súgja: „az én hibám…” Ez a váróterem ismerős ugye… ugyan az, az utazás, csak a mozdony színe más…

1-beavat

Aki szerencsésebb, és megadatik neki, az még egy pillanatig nézi szétfolyt álmait, ahogy egy pillanat alatt eltűntek a színek és formák üres csodái. Aztán, ahogy pohár oldalán végigfutó kis patakok tették az ő gondolatai is megindulnak és pillanatok alatt megszületik a felismerés. „Mekkora egy barom vagyok… Mennyi és mennyi fölösleges percet órát vagy évet öltem bele egy káprázatba és nem ismertem fel, hogy az csak önmagáért létezik. Ő nem csodál, nem épít téged, nem dicsér, nem ámul fényeden… Csak van, és belőled növekszik” – mondja magának ilyenkor az ember. És mikor ez átfut a fején a szerencsésnek, lassan megfogja a poharat és a maradék vizet, mint értelmetlen dolgai jelképét, lassan kiönti a csapba… A víz lefolyik, a pohár üressé válik, te pedig ismét szabaddá lettél önmagadtól… egy kis időre… Nincs benned harag, sem düh. Üres vagy… A kezed megáll a mosogató fölött, megbizonyosodsz róla, hogy az utolsó csepp is kifolyt a pohárból és látod magadat kívülről – lehet hogy hosszú idő óta először. A kép, amit látsz kissé ironikus és ettől lassan egy olyan, furcsa kis mosolyféle észrevétlen íve húzódik a szád szegletéhez. Olyasmi, mint, mikor az ember évekig magyaráz valakinek valamit, és az csak ellenkezik, dacol és nem értve a lényeget, megy szembe azzal, amit mondasz, mindaddig, amíg egy nap történik valami, amitől hirtelen összeáll benne a kép. Te meg már ahhoz is fáradt vagy, hogy azt mondd „Látod! Erről beszéltem te agyatlan…” Inkább csak állsz, nem szólsz semmit és megjelenik ez a kis sajnálattal és kárörömmel vegyes fintor, amiről beszéltem…

Ha ez megadatik, és tényleg ott állsz a befejezett mozdulat végén, akkor érezheted, hogy azzal a mozdulattal te is kiüresedtél, megszabadultál vagy nem is tudom mi a jó szó, de valahogy magad mögött hagytál egy kényszeres terhet. Mint az utolsó slukk utáni füves cigi csikkje a kezedben, mikor ráeszmélsz, hogy ő szívott el téged és nem fordítva. Mint ahogy ellövöd a csikket az ujjaddal és nézed röptének ívét, ahogy még egy csíkot húzva földet ér, parazsa szikrázik még egyet és véget ér örökre…

Igen tudod, hogy a poharad falán még ott maradt a víz néhány cseppje, de már nem érdekel… „Majd leszárad…” – gondolod, és indulatok nélkül félreteszed a mosogató szélére. Igen… idővel teljesen megszárad, de egy kis folt akkor is jelzi majd, hogy valamikor a vízzel játszottál… Talán majd a következő pohárnyi víz feloldja azt is… – gondolod. Nem tudom… Teljesen soha nem tűnik el… legalábbis amíg élsz, viszed magaddal… Nem lesz már fontos, de néha felidézed… Talán, ha mesélsz az unokádnak és kis kezét a kezedbe fogva tanítod majd arra, hogy miként lehet megkülönböztetni a csodát a káprázattól – amit persze ő ugyan úgy nem ért meg, mit ahogy te valaha nem értetted meg – talán akkor visszajátszva minden mozdulatát az elmúlt eseményeknek el tudod magyarázni neki, hogy legalább te megértsd addigra.

Igen tudom… vannak, akik nem teszik le a poharat. Azonnal újra kezdik… Vagy várnak egy kicsit, hogy megszáradjon, esetleg kicserélik egy másikra, trükköket eszelnek ki, de szükségük van a vízcsepp káprázatára, ami mindig ugyan arra a sorsra juttatja őket… Talán egyszer ők is szabadok lesznek…

Hogy neked, „mi” vagy esetleg – ne adj isten – „ki” az, aki most a te „mindennél fontosabb káprázatod”… azt neked kell tudni… Vagy hogy egyáltalán látod-e…? De figyelj rá…! Érdemes. Hátha szerencsés leszel, és nem kell megvárnod azt az utolsó cseppet, és még időben befejezheted az értelmetlenség kergetését…

Én… nem figyeltem…

Azt mesélik, vannak bölcsek, akikben ilyenkor felragyog valamiféle különleges felismerés fénye és eldobják a poharukat, hogy aztán szabaddá válva, sohase kelljen olyan hiábavaló dolgok szépségével foglalkozniuk, melyek csak az elméjükben léteztek, a valóságban sohasem…

Azt mondják a bölcsek, hogy már az is fejlődés, ha rájössz, hogy amit teszel, azt nem te teszed, hanem ő tesz téged, de így legalább képes vagy megfigyelni, hogy mennyire nem vagy szabad…

 

:-)

A pohár kiürült, megszárad és tényleg ott vannak azok a foltok, melyek maradnak is örökre. Van ami feloldódott, de vannak újak is… 

Szeretettel minden pohártulajdonosnak…

Dora Gyula

You may also like...