Beavatás Isis és Osiris misztériumaiba

Apuleius Metamorphoses (Átváltozások) című regényének – az antik regényirodalom egyik legkiválóbb alkotásának – hőse, Lucius, varázslás következtében szamárrá változott (innen a regény magyar fordításának címe: Az aranyszamár), és állati sorsban, de emberi értelemmel rengeteg viszontagságot szenvedett el. A varázslat alól Isis istennő szabadította fel, és a regény hőse hálából beavattatja magát az istennő misztériumaiba. A regény XI. könyve egészében e beavattatás különböző eseményeit mondja el.

0290c6a3f4654137d2ed037a02b8623f

 
A beszámolóból (áhítatos hangja ellenére) azt is megtudjuk, hogy a misztériumokba való beavatás igen költséges volt; ám a beavatások végére felszabadult bölcs emberré váltak a kiválasztottak.
A magasságos istennőnek ezekre s egyéb ilyen kegyelmes utasításaira fölfrissült a lelkem, és még alig pirkadt a hajnal, fölserkentem ágyamból, s azonnal a főpap lakására siettem; ott fogtam, amint éppen kilépett a hálószobájából, s üdvözöltem. Már éppen föltettem magamban, hogy a szokottnál is állhatatosabban, most már mint tartozó kötelességet, fogom tőle követelni a beavattatást, de ő, alighogy megpillantott, meg is előzött:

– Boldog vagy, áldott vagy, ó Lucius, hogy a felséges istennő ilyen kegyes jóindulatára méltatott! Hát most már miért vesztegelsz – folytatta –, miért tétovázol? Itt a nap, amelyet oly olthatatlan vággyal sóvárgottál, amelyen a száznevű istennő parancsára tulajdon kezeimmel avatlak be vallása szent titkaiba.

Átfog jobbjával az öreg barátságosan, s egyenesen a hatalmas templom kapujához vezet. Miután szertartásos szolgálattal elvégezte az ünnepélyes templomnyitást, és bemutatta a reggeli áldozatot, a szentély mélyéből ismeretlen betűkkel írt könyveket hozott elő.
Csupa tömör, néhány szavas, hagyományos mondás volt ezekben összegyűjtve; avatatlan olvasók kíváncsiskodásától megvédték őket a betűk, amelyek részint mindenféle állatokat ábrázoltak, részint tekergődztek-kanyarogtak, kerék módjára körbe kígyóztak, és sűrű vonalakban fonódtak egymásba. Ebből felolvasta nékem, mi mindent kell okvetlenül előkészítenem az avatási ünnepre. Én, részben magam, részben társaim révén, azonnal lázasan és meglehetős bőkezűen megvásároltam minden szükségeset.
A főpap – mikor kijelentése szerint az ideje elérkezett – nagy papi kísérettel elvezetett a legközelebbi fürdőbe, ott előbb engedett a szokott módon megfürdenem, aztán az istenek bocsánatát esdette rám, végiglocsolt, s hófehérre tisztított, végül visszakísért a templomba. Kétharmad része eltelt már a napnak, s ekkor odaállított az istennő lábai elé, s halk hangon néhány parancsot adott – amelyeket elárulnom nem szabad –, aztán mindenkinek füle hallatára hangosan lelkemre kötötte, hogy tíz álló napig egyfolytában tartózkodjam az étkezés gyönyöreitől, húsételt ne egyem, bort ne igyam.

Áhítatos önmegtartóztatással lelkiismeretesen teljesítettem a parancsait, s így ért el a szentséges felavatásomra megszabott nap. Amint a Nap estére hajlott, íme, innen is, onnan is rengeteg ember csődül Össze, s az istentisztelet ősi hagyománya szerint mindegyik másféle ajándékkal kedveskedik. Most minden avatatlant eltávolítanak, engem nyers lenvászon lepelbe öltöztetnek, s a főpap kézen fogva bevezet a szentély legbelsejébe.
Bizonyára izgatottan veted föl itt a kérdést, kíváncsi olvasóm, hogy ezután mi szó esett és mi történt. Elmondanám, de elmondanom nem szabad, megtudhatnád, de meghallanod nem szabad.
A szentségtörő kíváncsiskodásért bűnhődést vonnának magukra a fülek s a nyelvek egyaránt. De talán áhítatos vágyakozás csigázott föl, s ezért hosszas izgalommal nem gyötörlek. Halld meg tehát és hidd el, mert ez a színigazság. A halál határán jártam, Proserpina küszöbét tapostam, végigmentem az összes elemeken, s visszatértem, láttam éjfélkor hófehér fényben szikrázni a Napot, odajárultam az alvilági istenek s az égi istenek színe elé, s színről színre imádtam őket. Íme, elmondtam neked mindent, s mégis bizonyos, hogy hiába hallod, egy szót sem értesz belőle…

1-10521329_373370542813394_8426261939243730_n

…Íme, a magasságos Nap végighaladt az állatkörön, s befejezte az esztendőt, amikor egyszer álmomban megint virrasztó gondossággal megszólított a jóságos istennő, s figyelmeztetett, hogy újból avattassam be magam a titkos istentiszteletbe. Csodálkoztam: mit akarhat, miféle jövendő eseményre célozhat? Hiszen, úgy gondoltam, engem már a legtökéletesebben beavattak. Magamban is meghánytam-vetettem ezt a vallási kétségeskedésemet, a papok tanácsát is kikértem felőle, s ekkor új és egészen csodálatos magyarázatát kaptam: hogy engem még csak az istennő titokzatos szertartásaiba avattak be, de még nem iktattak be a győzhetetlen Osirisnek, a nagy istennek, az istenek felséges atyjának titkos tiszteletébe. Ámbár a két istenség, s mindkettejük tisztelete összefügg, sőt egy és ugyanaz, mégis igen nagy különbség van a beavattatásban; ennélfogva úgy kell értelmeznem a figyelmeztetést, hogy a nagy isten szolgájául is elhívattam.
A dologra csakhamar világosság derült. Másnap éjjel ugyanis megjelent álmomban egy pap, vászonköpenyben, kezében Bacchus-pálcával, borostyánnal és egyebekkel, amikről azonban beszélnem tilos; mindezt letette a szobámban, leült a székemre, s meghagyta, hogy rendezzek lakomát dicsőséges felavattatásomra.

…Ámbár a beavattatásra így elhívattam, mégis visszatartott tőle – igaz, hogy kedvem ellenére – az, hogy pénz dolgában nagyon szűkösen voltam. Mert csekélyke vagyonomat felemésztették úti kiadásaim, a fővárosban pedig jelentékenyen nagyobbak voltak a beavatás költségei, mint annak idején a tartományban. Szorongatott a kegyetlen szegénységem, s mint a régi közmondás tartja: torkomon volt a kés; vergődtem, mert az isten azért tovább is éppúgy ösztökélt, sürgetett. Mikor már ismételten nagyon felzaklatott a nógatása, végre rám parancsolt, s ekkor én eladtam, ami csekélyke ruhám még volt, s a szükséges pénzecskét így kapartam össze.

(Apuleius: Az aranyszamár 11. könyv)

Ez is érdekelhet...