Minden férfi seggfej – mert aki nem seggfej, az nem férfi

Hová tűntek az udvarias, előzékeny, figyelmes férfiak? – hangzik el gyakran a költői kérdésként feltett panasz azoknak a nőknek a szájából, akik már sokat szenvedtek seggfejek miatt. Sokan vannak.
Miért nem kell a kedves, normális férfi a nőknek, miért a seggfejekre buknak? – panaszkodnak azok a férfiak, akik úgy érzik, a fenti tulajdonságok megvannak bennük, mégsem sikeresek a nőknél. Ők is sokan vannak.
És amikor ez a téma felmerül, akkor általában mindössze két kérdés körül forog a vita (ami valójába nem is vita, hanem egymás győzködése): Kinek van igaza? És ki a hibás ezért a helyzetért? Én pedig azt mondom, hogy ezek a kérdések azok, amik miatt egyáltalán létezik még maga a probléma. Ezért látja az emberek jelentős része problémának, és nem megoldandó feladatnak a dolgot. A két kérdésnek ugyanis semmi értelme nincsen.
Természetesen a nőknek van igaza – mondják azok, akik a női oldalon szálltak be a vitába. A férfiakra pedig ugyanez elmondható. És tudod, mi a jó az egészben? Az, hogy mindkét nézőpont teljesen megalapozott. Valóban sok a seggfej hímnemű egyed, és valóban nehezebben ismerkednek azok, akik nem seggfejek. De az egymásra mutogatásnál van egy sokkal hatékonyabb stratégia: a probléma gyökerének megkeresése. Ehhez viszont sokkal mélyebbre kell menni, mint a legtöbbször hallható “azért vagyunk mi ilyenek, mert ti olyanok vagytok” típusú óvodás bölcsességek. És ha már szóba került az óvoda, elmesélek egy történetet, ami segíteni fog jobban átlátni a helyzetet.
Történetünk főszereplője egy 6 éves kisfiú, nevezzük Petikének. Petike udvariasan köszön az óvónéninek, mert ezt tanulta meg a szüleitől. Petike rendesen megcsinál minden feladatot, mert a szülei és az óvónénik megtanították erre. És Petike szerelmes. Ezt nem tanította neki senki, csak úgy jött az érzés. A kislány, akibe szerelmes – nevezzük Zsuzsikának –, helyes és aranyos, sokat játszanak együtt. Petike szándékai komolyak: megkéri Zsuzsika kezét, és még a kedvenc matchboxát is neki adja. Pedig azt még legjobb barátjának, Zsoltikának sem adta kölcsön múltkor a homokozóban.
Pár hónap múlva Petike és Zsuzsika végleg elveszítik egymást: szüleik más iskolába íratták be őket. Telik az idő, és Petikéből Peti lesz, aki újra szerelmes. Szíve választottjának, Fruzsinak szívecskét rajzol a saját készítésű papírvirágja mellé írt levelének sarkába, és bár néhány társa kicsúfolja ezért, de hát 9 éves gyerekeknél ez előfordul. Fruzsinak is tetszik a lovagias Peti, de ez a szerelem sem teljesedik be örök boldogság formájában. Fruzsi szülei költöznek, a kislány másik iskolába fog járni.
Újabb ugrás az időben. Péter éppen azt meséli a haveroknak, hogy milyen jó nővel jött össze tegnap a házibuliban. „Andi, asszem. De tök mindegy, ez is megvolt, csak most le kell ráznom, mert nagyon rinyál, hogy találkozzunk.” Nevetnek. Aztán a haverok is mesélnek, próbálva túllicitálni egymást a trófeáikkal.
Mi történt a romantikus, odaadó Petikével, mialatt önző seggfej Péterré vált? Mi zajlott le benne az évek során? Talán Te is érzed, hogy seggfejnek lenni nem természetes folyamat eredménye, hanem tanult tulajdonságok felvételét jelenti. És ha nem azon vitatkozunk, hogy a lányok-e a hülyék, vagy a fiúk a köcsögök, akkor egész hamar meg is találjuk a valódi okokat. Miért van ennyi seggfej? És aki nem az, az miért nem tud érvényesülni a nőknél? És miért vált annyira ritkává a figyelmesség, hogy ha egy férfi így viselkedik egy nővel, az már flörtölésnek minősül? Vajon tényleg minden kedvesség mögött érdek húzódik?
Több tényező is közrejátszik abban, hogy itt tartunk. Egy nem is lenne elég önmagában, mert ha valaki csak egyetlen területen billen meg az életében, az még jó eséllyel ép lelkű marad. Igen, a seggfejek lelki betegek – csak őket nem látja el senki. És akkor nézzük meg, hogy hol sérült Petike, miközben Péter lett belőle.

Szeretethiány

Kezdjük az alapoknál. Ha egy mentálisan ép gyermekből lelki sérült seggfej válik, abban a szülők keze mindig benne van. Ezen szülőként meg lehet ugyan sértődni, sőt, lehet az egot őrizgetve tiltakozni is, azonban az alapokat, amelyekre egy gyermek életének vára felépül, mindig a szülők adják – és ez már az édesanya hasában megkezdődik. Amit egy kisgyerek a szüleitől kap, annak mindig következménye van. Ahogy annak is, amit nem kap meg.
Ha egy férfi seggfejként viselkedik a nőkkel, akkor nemcsak hogy nem tiszteli, de nem is szereti őket. Erre persze lehet azt mondani, hogy dehogynem, nagyon is szereti a nőket, épp ezért próbál minél többet magáénak tudni, de aki ezt így gondolja, annak fogalma sincs arról, hogy valójában mit is jelent a szeretet. Talán a legjobb példa, amivel eddig találkoztam a szeretettel kapcsolatban, az a virág. Ha tényleg szereted a virágot, akkor nem letéped, hanem ápolod. Nem birtokolni akarod, hanem csodálni, ahogy általad még többé válik. Vagy ha többé nem tudod tenni, akkor legalább békén hagyod. Így működik ez nő és férfi között is.
A seggfej férfi tehát nem képes szeretni egyetlen nőt sem – ennek pedig az az oka, hogy nem tanult meg szeretni. Őszintén, tisztán szeretni viszont csak attól tudunk megtanulni, aki őszintén, tisztán szeret minket. Ez a szülők felelőssége. És persze az is, hogy a saját életükkel milyen mintát közvetítenek a gyerekük felé. Mert nem a szavak számítanak, hanem a tettek. Mindig a tettek.

 

Megfelelési kényszer

A szülői minta (vagy annak hiánya) tehát komoly hatással van arra, hogy egy gyerekből milyen felnőtt lesz. „Ahogyan az ágat meghajlítják, úgy fog nőni a fa.” Aztán ahogy telnek az évek, a kisgyermeket egyre több külső hatás éri, amelyek szintén eltéríthetik, megerősíthetik, vagy akár komolyan meg is sebezhetik őt.
A külső hatások közül az egyik legerősebb a közösséghez tartozásból ered. A társadalmi elvárásokkal már egész kicsi korunkban találkozunk (ha sír a baba a villamoson, az anyuka szégyenkezve próbál kimászni a kellemetlen helyzetből, és nem is a sírás oka az igazán fontos, hanem az, hogy hagyja már abba), és az egész oktatási rendszerünk a megfelelés köré épül: standard kategóriák szerint csoportosított standard emberek standard tevékenységek ellátására lesznek kinevelve standard módszerekkel. Aki pedig kilóg a sorból, azt megnyirbálják (egy standard ollóval).
Emellett természetesen a közösség, a haverok, az osztálytársak és a más korcsoportbeli gyerekek véleménye is sokat számít egy kisgyerek számára. Azt pedig hamar megtanuljuk, hogy ami és aki más, az vagy vicc tárgya lesz, vagy félni kell tőle. Így válik a romantikus fiú közröhej tárgyává, vagy így lesz a párjához hűséges, odaadó férfiból papucs. És akkor már egy magát férfinak képzelő fiúcska inkább akar lenni menő, mint papucs.
Merthogy papucs aki figyelmes, és menő az, ha valakinek sok csaja volt már, igaz? Oké, sok volt, na de hányat tudtál megőrizni, barátom? Mert a férfiasságnak sokkal jobb mércéje az, hogy van-e olyan lány, aki veled is akar maradni. Amíg nem ismernek, addig könnyen lehetsz a legvonzóbb fogás a világon, de ha a valódi éned előkerül (mert mindig előkerül), akkor vajon mi történik? Márai Sándort idézve: „Sokkal nehezebb megőrizni valamit, mint szerezni vagy elpusztítani.”
A társak és a társadalom által belénk rögzült megfelelési kényszer nagyon erős, és kiváló táptalajt ad a seggfejjé váláshoz. Azt viszont mindenki maga dönti el, hogy járja-e ezt az utat, vagy megtanulja leszarni azt, hogy ki mit gondol, és úgy viselkedik a másik nem képviselőjével, ahogy óvodában még jó eséllyel ment neki (kivéve, ha szeretethiányos, mert akkor szeretni kell először megtanulnia).

 

Kisebbrendűségi érzés

Számomra nő és férfi kapcsolata egyensúlyon és kölcsönös elfogadáson alapul. Aki nem képes egyenrangú félként tekinteni egy nőre, hanem megszerezni, birtokolni, uralkodni akar fölötte, az kompenzál. A félelmeit kompenzálja. Egy ilyen ember ugyanis attól fél, hogy kevés a nőhöz. Az pedig nem lehet, mert ez az egoját sértené, de nagyon. És mivel önmaga fejlesztésnek még a gondolata sem merül fel benne, ezért másokat próbál maga alá nyomni.
Ha a nőnek problémája van vele, akkor számára a nő hisztis és bonyolult. Inkább ott is hagyja (átmenetileg vagy végleg), mert csak a gond van vele. De lefordítom, hogy mit jelent valójában az, ha egy nőnek azt mondja egy férfi, hogy bonyolult és kezelhetetlen. Az ilyen férfi ezzel tudat alatt ennyit közöl: „Én nem tudlak kezelni, mert kevés vagyok. Képtelen vagyok támogatni téged, amikor szükséged lenne rá. Kisebbrendűségi érzést keltesz bennem, ezt pedig nem fogom hagyni. Vidd el Te a balhét, mert még a végén kiderülne, hogy milyen keveset érek férfiként.”

 

Az erő téves értelmezése

Nők és férfiak egyaránt beleesnek abba a csapdába, hogy erősnek gondolják azt, aki valójában nem az. Aki másokat elnyom, lenéz, kihasznál, vagy bármilyen más érzelmi fenyegetést okoz számukra, az az emberek többsége szemében egy erős ember. Seggfej, de erős. A nők pedig ösztönösen vonzódnak az erős emberekhez – hiszen az evolúció pontosan arra épül, hogy a nőnemű egyedek az erős, védelmező, szintén erős utódokat nemző hímnemű egyedeket választják ki. Igen, direkt fogalmaztam ilyen csúnyán. Ösztönökről beszélünk, nem tudatos döntésről.
Ahol viszont a tudatnak szerepe van (pontosabban lehetne), az az erős ember definíciójának megalkotása. Ugyanis aki mások elnyomásával próbál érvényesülni, az valójában nem erős, hanem nagyon gyenge – és pont ezt a gyengeségét próbálja kompenzálni (és itt kanyarodunk vissza az előző pontban említett kisebbrendűségi érzéshez). Egy erős ember soha nem másokra lépdelve próbál feljebb jutni, hanem önmagát fejlesztve teszi ezt meg, közben pedig másokat is felemel.
Nemcsak a nők jelentős része értelmezi az erőt tévesen, hanem a férfiak többsége is. Ezért marad látszólag csak két alternatíva: a sikeres seggfej és a figyelmes lúzer. De ez csak rövidtávon igaz. A nők többsége viszonylag gyorsan rájön, hogy a seggfej igen rossz választás volt. Ha pedig az erő definícióját tudatosan helyre teszi önmagában, akkor nem fog belegyalogolni újra ugyanabba a csapdába. A jó szándékú, figyelmes férfi pedig idővel megtanulja, hogy hogyan tud valódi erőt mutatni egy nő számára.

 

Ösztönös emberi önzőség

Végül van itt még egy tényező, ami viszont nem tanult tulajdonság, hanem ösztönösen van jelen, de a tanulás hiánya miatt tud kialakulni. Méghozzá a hála tanulásának hiánya miatt. Ez ugyanis nem túl fejlett képesség az emberek többségében. Ami jó, azt megszokjuk, és nem tudjuk értékelni, hogy a miénk – egészen addig, amíg el nem veszítjük. Ami van, az vagy rossz, vagy természetes, ami pedig nincs, az kell.
És ez nemcsak az áruház polcán látott hatalmas kalózhajóra igaz, hanem később az emberi kapcsolatainkra is erősen rányomja a bélyegét. Aki a miénk (megint ez a birtokos viszony…), azt nem becsüljük meg eléggé, nem mondunk neki köszönetet, nem élvezzük vele az életet. Aki nem a miénk, vagy félünk attól, hogy elveszíthetjük (és a seggfej férfi viselkedése pontosan ezt a félelmet erősíti a nőben), az fontosabbá válik a szemünkben tudat alatt, és többet hajlandóak vagyunk megtenni érte.
A seggfej máris vonzóbbá, a figyelmes srác pedig érdektelenné vált. Egyszerű a dolog pszichológiája, mégis nagyon kevesen gondolják csak ezt végig. És még sokkal kevesebben vannak olyanok, akik a hálát megtanulva beépítik azt a mindennapjaikba – és az emberi kapcsolataikba.
Minden férfi seggfej? Dehogy. És a nők többsége sem hülye. Egyszerűen arról van szó, hogy miközben a két oldal egymásra mutogat, nem veszik észre, hogy néhány ösztönös és tanult viselkedésmintát követve rendre ugyanazokba a pszichológiai csapdákba másznak bele. Közben pedig nincs is két oldal. Jó reggelt, kedves nők és férfiak!
Nagy köszönet Zsófinak, hogy elgondolkodtatott erről a témáról. 🙂

 

forrás: hasznaldfel.hu

You may also like...