Minden lelki nyomorúságunk eredete; A félreért(elmez)ett szeretet

Valóban ez minden problémánk gyökere, a félredefiniált szeretet?….. és az életünk megjavítására csupán annyit kell tennünk, hogy újraértelmezzük?

azaz Szeretet: újratöltve

A szeretet az figyelem, a figyelem az energia. Tudtad, hogy alapvetően mindenki erre vágyik? A figyelemre, pontosabban az ebből nyert energiára. Mindenkit ez mozgat kisgyerekkorától egészen a haláláig. Ebből táplálkozunk, ebből nyerjük életenergiánkat, ebből fakadnak törekvéseink, ez a kimondatlan életcélunk. Nem hiszed? Akkor kezdjük az elején:

 Már csecsemőkorunkban elkezdődik. Sírunk és nevetünk, mert figyelemre és törődésre vágyunk. Ezzel a két eszközzel a kezünkben ugráltatjuk szüleinket, persze nem tudatosan. Kisgyermekként ha a negatív oldalt vizsgáljuk a hiszti a legmenőbb eszköz a kezünkben, hogy kapjunk egy kis figyelmet és rólunk szóljon az élet egy kicsit. Így ha jól csináljuk és elég hangosak vagyunk akkor még a szomszédok is odafigyelnek ránk. A másik ha elesettek és betegek vagyunk. Ilyenkor gondoskodást, ápolást és figyelmet kapunk. Mindkét esetben valójában szeretetre és törődésre vágyuk azonban gyerekként ezt nem fogjuk fel (felnőttként sem igazán). A mérleg pozitív oldalán sokszor elég ha szép pofink van vagy egyszerűen csak aranyos, megmosolyogtató dolgokat teszünk, hízelgünk vagy valamiben kimagaslóbbak vagyunk a korunkbeliektől és máris miénk a figyelemenergia.

Ahogy növekszünk ezek az eszközök megmaradnak csak kicsit felnőttesebbé válnak: bizonyos kor után a hiszti már nevetséges lenne, ezért ahelyett inkább látványos idegeskedéseket, csapkolódásokat rendezünk. A beteg és elesett ember, mint figyelemszerző eszköz viszont egészen halálunkig kitűnően működhet. A szépséggel jó ideig el tudunk még érni dolgokat, viszont felnőttként már nem újong senki nekünk ha megesszük az elénk rakott ételt, vagy ha építünk egy lego várat, vagy esetleg pálcikaemberekként lerajzoljuk a családunkat. Ahogy cseperedünk felismerjük (és ez belénk is lesz kódolva), hogy csak akkor kapunk figyelmet, ha a kortársainknál többet tudunk, ha kimagaslunk, ezért alapvető funkciónk felnőttként az állandó viszonyítgatás lesz másokhoz, aminek következményei, hogy vagy elégedettek leszünk magunkkal, vagy irigykedni kezdünk másra. Felnőttként a figyelmet viszont már úgy hívjuk, hogy elismerés, egzisztencia, presztízs. Ezekre hajtunk, sokszor bármi áron.

Nem is véletlen, hogy az új trend a figyelemszerzésre: mindenki ismert akar lenni, hogy esélyt kaphasson a minél több figyelemre (azaz szeretve legyen) valóságshow, tehetségkutató, reality sorozatok, kibeszélő show-k szereplőjeként. Az elszántabbak ha tehetségükkel kiemelkedni nem tudnak, akkor a bűnügyi hírekben lesznek benne, mert akkor amikor elkövették a bankrablást akkor vagy úgy gondolták, hogy talán ők is tehetségesek lehetnek valamiben, vagy ha nem akkor abban a hitben voltak ha sok pénzük lesz akkor megkapják a kellő figyelmet, illetve elismerést.

Jegyezzük meg, tehát röviden: mindenki figyelmet akar kapni, mert a figyelemből rengeteg életenergiát nyer. A figyelemből nyert életenergia ugyanolyan létszükséglet az ember számára, mint a levegő. Ez a figyelemszerzés mozgat minket is, amire megvannak az eszközeink. Ezek az eszközök határozzák meg, hogy jelenleg milyenek is vagyunk. A legértékesebb figyelem a szeretettel való figyelem, vagyis egészen kisgyerekkorától mindenki arra törekszik, hogy figyelmet és szeretetet kapjon. Erre vagyunk kondicionálva a család és a társadalom által. A cél tehát a figyelem (szeretet) adagunk napi szintű bezsebelése.

Akkor most vizsgáljuk meg, hogy mi is az amire hajtunk valójában. Mi is a figyelem és a szeretet és valóban csak a külvilágból tudjuk ezt megkapni, vagy valahonnan máshonnan is?

Először idézzük fel a szeretet egy jellemző állapotát:

Voltál már szerelmes? Megtapasztaltad, hogy milyen igazán szeretni valakit? Ha igen akkor tudod, milyen az, amikor az utcán sétálsz önfeledten, szívedben a szeretett személy képével, az arcodon mosollyal és körülötted a világ megszépül. Lemosódnak az előítéletek a köréd vetített emberekről és képekről. Hiába látsz mérges embert, aki szitkozódik hidegen hagy, mert tudod, hogy szerelmes vagy és viszont te is szeretve vagy. Hiába kiabálnak rád, hogy menj az útból, mert boldogságodban nem veszed észre, hogy kiléptél valaki elé, lepörög a szidalom, te mosolyogsz és tovább lépsz, mert tudod, hogy szerelmes vagy és viszont te is szeretve vagy. Magabiztosan állsz a buszmegállóban, még lopott pillantást sem teszel más felé, mert nem érdekel más csábító villogása, hiszen tudod, hogy a te szívedben ott van az a személy, aki egyetlen pillantásával levesz a lábadról és ennek a valakinek a szívében te is ott vagy. Ismerjük ezt az állapotot? Ismerjük ezt az érzést? Ismerjük ezt a magabiztosságot? Micsoda belső erő, micsoda hatalom, micsoda szabadság! Szinte repülünk.

…és ettől is hatalmasabb erő ha vele vagyunk, ha ott van mellettünk, ha a szemébe nézhetünk, ha visszamosolyog ránk. A tökéletlen vonásai is mennyire tökéletesek és hozzátartozók, nem ítéljük meg ha rosszul áll a haja vagy az inge. Így tökéletes. Mellettünk sétál, ott van velünk, érezzük a belőle sugárzó szeretetet és mi ott vagyunk vele és a legkisebb mértékben sem érdekel a világon senki emberfia búja-baja. A szabadságot érezzük mellette. Ilyenkor nem vágyunk hírnévre, vagy ismertségre, mert ott van velünk akinek a figyelme egy világ figyelmével felér.

Ha valaha az életünkben, még ha csupán pillanatokra vagy órákra is tapasztaltad meg, idézd fel ezt az érzést: amikor az ember tudja, hogy szeretik! Amikor szerelmes és ez viszonzásra talál. Mennyire felhőtlen és szabad ilyenkor az ember.

Megvan az érzés?

Akkor most gondoljunk bele és a külvilág figyelése helyett, fordítsuk figyelmünket (energiánkat) befelé:

Szeretjük-e így önmagunkat? Szeretjük-e így azt a valakit, akivel szembenézünk minden reggel a tükörben? Elnézzük-e a félre álló hajtincseit, a ráncait, a táskákat a szeme alatt, a lustaságát, a gyengeségeit annak a valakinek, akivel megszületésünk óta napi 24 órát töltünk együtt? 24 órát minden nap. Elnézzük?

Nem? 24 óra egy olyan valakivel, akit nem kedvelünk, akinek a gondolatait, szorongásait nem bírjuk hallgatni, lenézzük őket, de nem tudunk túljutni rajta? Megvetjük ügyetlensége miatt és nem, vagy csak nehezen tudunk megbocsátani, ha hibázik? Haragszunk rá, ha rosszat tesz, ha ostobán viselkedik? Persze büszkék is vagyunk rá ha jól szerepel, ha jól keres, de sokszor szigorúak vagyunk hozzá. Rá tudunk nézni a tükörben lévő személyre szeretettel? Őszinte, mély, tiszta szerelemmel? El tudjuk fogadni a testét, a rácokat, a hájat, a táskákat a szem alatt, az ősz hajszálakat? Képesek vagyunk szeretni azt az alakot a tükör másik oldalán? Vagy kell valaki nekünk, aki elhiteti velünk azt, hogy az a tükörben folyamatosan a szemünkbe néző személy igenis szerethető? Vagy sokan kellenek, akik elhitetik? Minden este egy másik valaki, aki elhiteti? Vagy annyira nem szeretjük magunkat, hogy egy olyan párt választunk, aki folyamatosan erősíti bennünk, hogy mi nem vagyunk szerethetők, megver és megaláz minket, de titkon mégis arra vágyunk, hogy valaki majd jön, vagy esetleg ő megváltozik?

Mostantól a régi szokásaimnak megfelelően megpróbálom bezsebelni  a szeretet megint kívülről, valakitől a külvilágból, valamilyen módon, vagy inkább elgondolkodom: Talán nem olyan emberekkel kell körbevennem magam, akik szeretnek annak bizonyítására, hogy szerethető vagyok? Szeretve kell lennem Önmagam által?!!! Ezt kell megtanulnom, hogy szeressem önmagam?!….. és akkor megszűnne minden ősi, eredendő törekvésem és gondom az életben? Megszeretem önmagam, megkapom a figyelmet magamtól és már nem arról fog szólni az életem, hogy nap, mint nap ezért a figyelemért harcolok? Ennyire egyszerű lenne?

Minden problémám azért volt, mert nem szerettem önmagam? Minden előítéletem, bosszúságom, aggodalmam? A válasz pedig IGEN.

…és ez a válasz minden kérdésre, miért vagyunk előítéletesek, miért vagyunk aggódók, miért leszünk betegek, miért nem boldogulunk…….stb?  Nem kell visszamenni a genetikáig, vagy a környezet kutatásáig, hogy ki milyen családban, családi háttérrel nőtt fel és okokat keresni, hogy ki miért lett olyan amilyen. A válasz egyszerű: minden jelenlegi problémámnak az a gyökere hogy jelenleg nem szeretem önmagam. Miért? Mert a szüleim (ha egyáltalán ismertem őket) nem tanítottak meg arra, hogy hogyan kell. Miért nem? Mert ők sem tudták és őket sem tanította meg senki.

Röviden tehát: minden lényeges cselekedetemet az életben az határozza meg, hogy a figyelmet és a szeretetet (elismerés, egzisztencia (pénz), barátok, család…stb. megannyi elnevezés van rá) akarom bezsebelni a külvilágból, mert ez adja meg nekem a szükséges életenergiát. De ezt azért teszem, mert arra neveltek, hogy ezt hogyan tudom megszerezni kívülről, viszont arra nem, hogy hogyan jutok ehhez az energiához belülről. Akkor csak ennyit kell tennem az életemben, hogy megszeretem önmagam és már nem leszek a külvilági figyelemszerzés rabja? A cselekedeteimet nem az fogja meghatározni, hogy egy szituációból mennyi szeretetet, elismerést, figyelmet, pénzt…stb fogok nyerni, mert a figyelem és a szeretet meg van bennem? Lehet, hogy már bele sem fogok menni bizonyos szituációkba? Meg fog változni az életem és a törekvéseim?

Kérdem én: Miért nem tanítanak minket erre kisgyerekkorunktól?  Miért kell valamilyenné válnunk ahhoz, hogy sokan odafigyeljenek ránk és szerethetők legyünk? Miért arra nevelnek minket, hogy ha ilyen és ilyen leszel akkor leszel jó és szeretni fognak, de ha olyan akkor rossz? Miért nem egyszerűen arra nevelnek, hogy hogyan szeressem meg önmagam? Miért nincs erre tanfolyam, miért nincs erre iskola, egyetem? Mi értelme egyáltalán valamivé válnom, ha nincs bennem szeretet?

Miért nem ezt tanuljuk, holott ezt hirdeti a társadalom és a vallás is: a szeretetet?! A szeretetet amit alattomos módon belebújtatnak egy olyan köntösbe, ami a megtévesztést és hamisságát okozza: minden film, minden könyv a külső szeretetről szól, a nagy szerelemről, a nagy Ő-ről! A szeretetet kívülre helyezik az emberből, a külvilágba rakják. Így nem véletlen, hogy az ember nem is fogja magában keresni a szeretetet, ha elbutítják azzal az illúzióval, hogy majd a nagy Ő megteszi helyette. A szeretet definiálva van, meg van határozva, hogy kívülről kell érkeznie, ezzel vannak tele az agymosó műsorok, filmek. Arról egy történet, regény és film sem szól, hogy hogyan szerette meg valaki önmagát. A szeretet definiálva lett már az egyház által is. A legfőbb katolikus tétel a szeretet. De ehhez szabályokat rendeletek bűnt és erényt!!!! Miért van minden irányító hatalom ennyire a szeretet mellett és mégis ellene? Miért magyarázzák ennyire félre? Miért terelik kívülre azt, amit belül kellene megtalálnunk?

Ha az ember szereti önmagát akkor a világ csodaszép és könnyű lesz körülötte (csak idézzük fel egy-egy szeretve levős pillanatunkat, ahogy az előbb tettük.) Ilyenkor az ember nem lesz fogékony az irányításra, magabiztos, szabad és független gondolkodású lesz, aki bízik önmagában és nincs szüksége külső szeretetre és szabályokra, hiszen minden megvan benne….és ha a szeretet kiirtható lenne az emberekből akkor már bizonyosan megtörtént volna az irányítóhatalmak által. De mivel a szeretet elpusztíthatatlan az emberekben és nem lehet gyökerestől kiszedni, hiszen ez az ember lényege, ezért inkább félremagyarázták, félredefiniálták, hogy milyen szerelmesnek lenni és milyen a szeretet. Így mindenki a külső világból érkező szeretetre áhítozik és vágyik, mert nem is feltételezi, hogy az valójában benne van. Az önszeretetet pedig összekeveri az önzéssel és az önkényeztetéssel.

A szülő, aki a gyerekének süteményt vagy csokit ad, azért mert azt szereti a kisgyerek, felelőtlen és következetlen, mert nem hosszútávon gondolkodik a süteményre ugyanis semmi szüksége nincs az emberi szervezetnek (ráadásul jó hogy boldog tőle a kisgyerek, mert endorfint termel a szervezete, így anyuka vagy apuka, vagy éppen a nagyszülők szépen lassan rá is vezetik az új családtagot a függőségre. Hiszen mit tanul a gyerek: beveszek valamit és boldog leszek tőle, később persze már sokkal nagyobb adagok kellenek az ugyanolyan intenzitású boldogsághoz. Nem hasonlít ez valamihez?).

A szülő, aki megcsinálja a gyereke helyett a leckéjét ahelyett, hogy rávezetné a megoldásra, felelőtlen és következetlen. Ahogy a mondás is szól, ha éhes valaki, akkor nem halat kell neki adni, hanem meg kell tanítani halászni. Az önszeretet nem pillanatnyi vágykielégítés, hanem az önfejlesztést szem előtt tartó bölcsesség, egyfajta belső bizonyosság. Aki szereti önmagát (akiben szeretet van) azt nem lehet megfélemlíteni, mert tudja, hogy nem veszítheti el a legfontosabbat a benne lévő szeretetet. Egyszerűen szabad lesz, aki többé már nem irányítható. Egy irányítóhatalomnak ilyen emberekre nincs szüksége, ehelyett inkább filmekben és sorozatokban mutatja be, hogy ha csalódunk akkor meneküljünk buliba, ivászatba, cigibe, romantikus film előtti jégkrém evésbe és ezt definiálja önszeretetnek, de így lássuk be, hogy egy gyerek vagy egy tinédzser viselkedik, nem egy felnőtt. Egy érett, felnőtt elme tisztában van azzal, hogy mi az, ami történt, kivel történt és tisztában van a belső erőivel. Egy érett, felnőtt elmét nem is érhet csalódás, hiszen csalódni csak akkor tud az ember, ha valakivel vagy valamivel kapcsolatban elvárásokat támaszt, de az igazi önszeretettel amikor kerek a világ nincsenek elvárásaink, pontosan tudjuk mi a jó fejlődésünk szempontjából és ezeket a döntéseket nem csak meghozzuk, de végre is hajtjuk. Ismerjük fel: a hatalmaskodók nem akarják, hogy felnőjünk és ráébredjünk a magabiztosságot és szabadságot adó kimeríthetetlen energiaforrásunkra az önszeretetre, azt akarják, hogy a külvilágtól függjünk, a szeretetet a külvilágban keressük és a szeretet hiányának kompenzálását is onnan oldjuk meg.

Az út tehát önmagunk megszeretése. Ne legyünk szigorúak magunkhoz, bocsássunk meg magunknak minden gyengeségünkért és nézzük el a hibáinkat, de törekedjünk önmagunk folyamatos fejlesztésére. Az önrombolás, önzés és önkényeztetés nem egyenlő az önszeretettel.  Érett módon felelősségteljesen szeressük és neveljük magunkat, fejlesszük gyengeségeinket, de ugyanakkor legyünk elnézőek magunkkal és legyünk következetesek.

Szeressük meg magunkat, hogy meg tudjuk tanítani másoknak és gyermekeinknek is a valódi önszeretetet, ami ténylegesen előbbre viszi az embert.

1-10521329_373370542813394_8426261939243730_n

Forrás: ujember.eoldal.hu

Ez is érdekelhet...