A pap és a boszorkány története

A fekete reverendás fiatal férfi a számítógép előtt ült és gyorsan gépelt valamit mikor a lány a szobájába lépett. „Dicsértessék!” mondta a lány határozott, de kedves hangon. „Mindörökké ámen!” jött azonnal a kimért válasz. A férfi azonnal felállt a gép elől és a lány elé sietett kezét üdvözlésre nyújtva. Kedvesen hellyel kínálta a vendéget, majd az asztalra készített üdítővel és száraz keksszel. A lány kicsit feszengve ült a fiatal férfival szemben, kezét szorosan összehúzta maga előtt. Fura, rossz érzések kezdtek úrrá lenni rajta. Maga is meglepődött. Csak nem fél? Bolondság! Mitől? Kitől? Egy paptól? Ezen csendben elmosolyodott magában, majd hátradőlt a fotelben kezét maga mellé helyezve és mélyen belenézett a pap szemébe. Ettől meg a pap lepődött meg kissé. Lábait keresztbe tette, s gyorsan egy imakönyvet vett a kezébe.

Priest and Priestess

„Tulajdonképpen miért akartál velem személyesen beszélni?” kérdezte hidegen a lányt. „Az óvoda miatt. Tudja Atyám, amiről már volt szó. Gondoltam jobb lenne pár dolgot szóban tisztázni. Úgy éreztem feszültség van…” A lány maga is megdöbbent milyen tétován, milyen halkan mondja ki a szavakat. Pedig sose félt beszélni. Senki előtt. Most mégse tudta a rossz érzését elűzni, mintha valami szörnyű emlék íze kezdett volna kavarogni a fejében, a gyomrában, a lelkében. Rettenetes félelem uralkodott el rajta. Olyan rosszullét jött rá, hogy le kellett csuknia a szemét. Ájulás kerülgette. Arcát gyorsan kezébe temette, s ekkor hirtelen meglátta a füstöt, a tüzet, a máglyát. Hallotta valahonnan a messzi, messzi távolból, egy régmúlt időből a hangos kiáltásokat: „Boszorkány! Boszorkány! Gyújtsátok meg a máglyát!” Hirtelen megszűnt a tér és az idő, már nem tudta hol van, nem tudta mi történik vele… Mintha átlépett volna egy másik világba átugorva az idő kerekén ötszáz évet…. Már nem tudta hangos zokogását vajon hallja –e a szobában pap… vagy valaki más…

fire-priest-ritual

 

„Boszorkány! Boszorkány!” üvöltötte a tömeg. A fekete ruhás magas férfi lassan lépett a máglya mellé, mintha még gondolkozna, tétovázna, megtegye –e. Aztán hirtelen lehunyta a szemét, száját összeszorította és egy gyors mozdulattal meggyújtotta a máglyát. A lány nem bírta tovább a megpróbáltatásokat hangos zokogásban tört ki, bár megfogadta magában soha nem fog sírni ezek előtt! Soha! Soha nem fogja megadni nekik, hogy diadalittasan nevessenek rajta. A gyengeségén. A halálán. Hogy elbukott. Hogy nem jöttek segíteni neki akiket annyira várt. Büszkén felemelte a fejét, kezét ökölbe szorította a szoros kötelek között, de a könnyeit már nem bírta vissza tartani. Rettenetes fájdalmak kínozták, s nem csak a testét, a lelkét is. Az inkvizíció gyilkos lelki és testi procedúrái most jöttek ki rajta. De a lelke jobban fájt, mint a teste. Úgy érezte nem bírja és megszakad a szíve a megaláztatásoktól, az igazságtalanságtól. A lángok egyre magasabbra csaptak már közel jártak a lábához. Tudta, nemsokára vége lesz. Végleg vége. Tehetetlen kétségbeesés lett rajta urrá. Miért történik ez?! Miért hagyták cserben az Égiek?! Miért nem jön Nimród?! Miért küldött neki álmokat, miért üzent, ha most mégis hagyja meghalni itt egy fekete ruhás szentfazék álnok tekintetének gyilkos tüzében. „Légy átkozott!” szakadt ki belőle hirtelen a pap felé fordulva. „Találkozunk még és megfizetsz még ezért! Átkozott!” zokogta a fájdalomtól már félájultan. A pap csendben lehajtotta a fejét, nem bírta tovább nézni a lányt fent a máglyán a pattogó tűzözönben. Szemét lecsukta, hogy ne lássa a tüzet, és hogy a tömeg ne lássa a könnyeit. De a könnyek csak jöttek és jöttek, majd olyan erős fájdalom mart a szívébe, hogy a földre rogyott. „Bocsáss meg nekem! Bocsáss meg, hogy elárultam a szívemet! Bocsáss meg! Gyűlöllek! Gyűlöllek! Bár sose láttalak volna meg! Tönkre tetted az életemet!” suttogta maga elé könnyektől itatott arcát szorosan kezeibe temetve.

A fehér csuhás öreg valahonnan a sárgás fényben tündöklő felhők mélyéből bukkant elő. Senki nem értette a különös jelenést. Először azt hitték csak a tűz játéka vagy a képzeletüké, amit biztosan ez a boszorkány varázsolt rájuk bosszúból. De ami ezután történt azt mindenki élete végéig őrizte a szívében, hogy elmesélje az unokáinak és a hitetleneknek.

wh

A morajlás, a kiabálás egyszer csak megszűnt, a tömeg döbbenten figyelte a hófehér szárnyas paripán érkező öregembert, aki a lóval pontosan a máglya tetejénél állt meg. Ott gyors mozdulattal leszállt és a lányhoz lépett. Ruháját nem fogták a lángok, kezét felemelve azonnal elaludt a lány mellett a tűzfolyam. „Hát mégis eljöttél!” nézett a lány mosolyogva az öregre. „Ti aztán értetek az időzítéshez…” Az öreg huncutul a lányra kacsintott „Látom a humorodat nem tudta kiégetni a fekete csuhás. Na, gyere vessünk véget ennek a cirkusznak. Mondj rá áldást!”

„Kire? A gyilkosomra? Az árulóra? Hiszen szeretett engem! És elárult! Saját kezével rakta meg a máglyát, csak hogy biztosra menjen! Nem gondolod, hogy áldást mondok rá?! Soha!” sikította a lány magából kikelve. Az öreg ellentmondást nem tűrő szigorral nézett rá. „Igen, rá. Addig nem oldozhatom el a köteleid, amíg nem mondod ki. Őszintén. Hiszen tudod jól, ez a Törvény! Hunyd le a szemed, engedd el a dühödet és mondj rá áldást! Amint megteszed viszlek magammal és véget vethetsz ennek az egésznek. De ne nagyon húzd az időt azt javaslom. Nem tudom sokáig távol tartani a lángokat. ”

A lány újra sírni kezdett. Ez képtelenség, az öreg megbolondult! Miért kér tőle ilyet?! Soha nem tudja megtenni. Soha. Aztán felnézett az Égre. Sötétedett. S a könnyein át egyszer csak meglátta a csillagokat. És a csillagok lassan egy képpé álltak össze. Egy alakká. Egy óriási, fényességes, királyi alakká. „Nimród!” suttogta. „Hát itt vagy velem?!” Hirtelen hatalmas nyugalom szállta meg. A sírást abba hagyta és mosolyogni kezdett. Már értett mindent. A szíve megtelt a csillagok fényével, Nimród fényével. És újra megtelt szeretettel. S ebben a szent pillanatban megszületett benne a béke is, ami elvitte a haragot és a dühöt. Határozottan a máglya alján döbbenten álló fekete ruhás pap felé fordította a fejét s mélyen a szemébe nézve hangosan belekiáltotta a levegőbe: „Áldás! Áldás legyen rajtad!”

Az öreg felsóhajtott. „Na végre… Ideje volt.” Gyors mozdulatokkal eloldotta a lány kezéről és lábáról a vastag durva köteleket, majd maga mögé húzta az egyre vadabbul toporzékoló paripára. „Induljunk! Itt nincs már dolgod. Majd később, ha más idők járnak visszajöhetsz. De akkor már nem fog fájni ne aggódj. Azok már Új Idők lesznek.”

A lány szorosan átölelte az öregember hátát, tudta most gyors vágta következik. Gyorsabb a gondolatnál, gyorsabb az időnél…. Át éveken át, évszázadokon át … az Időkapun át ….

original_white_magician_06_by_megane_saiko-d5j0vzq

You may also like...